Ajánlott versek, prózai szövegek
Hogy végtelen tér és örök idő
Csak egyszer alkotott bár olyat, minő
Te voltál s hasztalan repül tova
Hozzád hasonlót nem szül már soha
De csak nekem, csupán az én lelkemben
Voltál ilyen, és amit vesztettem
- Bár égető fájdalma óriás -
De azt nem nyerheté el senki más.
Vajda János
Kétség nem győzhet rajtad itt,
hulljon bár könnyek árja:
akit szerettél, nincs-e mind
veled, szívedbe zárva?
Emily Bronte
Egyetlen voltál e világon s múlhatatlanul örök.
Elmentél? Igen. Te messze jársz, s én itt ringatlak az ölemben
s ha fáradt leszek, átadlak a fiamnak s ő így tovább
itt voltál s nem tűnhetsz el többé a szívünkből és a szemünkből.
Kassák Lajos
A hunyó nap sugarában
Nézem, anyám, sírodat:
Sárga-piros rózsáival
Szórja be az alkonyat.
Sárga-piros rózsáiból
Szövi rád a takarót...
Lágyan lengő, fúvó szellő
Suttogja az altatót.
Pósa Lajos
Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!
Arany János
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Kosztolányi Dezső
“Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (…) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (…) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel.”
(A kis herceg, Antoine de Saint-Exupéry)
“Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd… Mind a barátod lesz.”
(A kis herceg, Antoine de Saint-Exupéry)
Marjorie Pizer – A vigasz szavai
Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
Emily Brontë – Sorok
Az élet hosszú vagy rövid,
mit számít, öröklét ha vár;
lent búcsuzunk, de fent megint
találkozunk, hol nincs halál.
Juhász Gyula: Consolatio
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.
Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
Wass Albert: Búcsú
Ha eljön majd a nap, amikor meghalok: Ti ne
gyászoljatok.
Én mindig itt leszek, mindig közel leszek.
Megtaláltok napnyugtakor,
a vízimadár esti repülésében,
Egy galamb szárny- suhogásában,
s egy bagoly huhogásában.
Én itt leszek közel. Őrt állok az erdő csendje fölött
és
Álmotok felett is őrködöm.
Ha érezni akartok engem, lépjetek ki a természetbe,
És álljatok meg valahol a csendben. Fák szelíd
neszében,
a suttogó nád halk zenéjében engem meghallotok.
Mosolyogjatok egy virágra, egy pillangóra, egy kis
madárra,
Egy pislogó csillagra a messzi láthatáron,
Míg az estnek árnya köröttetek lassan bezárul.
Csak mosolyogjatok, és én az öröklét ragyogásában
Visszamosolygok rátok.
“Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és
az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a
földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság
töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan
felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan
rendjén való és egyszerű!
Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett.
Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más
és jobb, nem is történhetett velem..”
Márai Sándor: Füves könyv – Önmagamról
Gyenge Ildikó: Nem haltam meg
Nem, nem haltam meg.
Csak egy angyal csókolt meg.
A csókkal elrepültem.
Elvette terhem,
Szabad lettem.
Nem, nem haltam meg.
Attól, hogy nem látsz, még élek,
Csak már semmitől sem félek.
Keress meg szívedben,
ott hajózok ereidben.
Nem, nem szűntem meg.
Úgy biztos nem, ahogy gondolod.
Érzed ezt a finom őszi illatot?
Az ősz én vagyok.
Nem, nem tűntem el.
Ne halott emberként gondolj rám!
Csak nézz az égre fel,
Felvettem csillagruhám.
Nem, én nem haltam meg.
Csak már emlék vagyok.
Esténként a széllel keringőt táncolok.
Ablakodon holdfényként pihenek meg.
Nem, nem felejtelek el.
Árnyékként követlek napodban,
Visszatérek hozzád álmodban.
Leülök ágyad szélére,
Benézek a lelked mélyére.
Nem, nem hagytalak el.
A kis bizsergés én vagyok,
Arcodra mosolyt cirógatok.
Nem, nem mentem el.
Ott vagyok minden fában.
Szemedbe örömöt csaló
Minden pislantásban.
Nem, nem mentem el.
Maradok, míg akarod,
Füledbe szeretetet suttogok,
Míg elhiszed nekem,
Hogy a mindenségben én veled egy vagyok.
Medek Tamás: Lelkünk otthona egy világ
Súlyukat rakják ránk az évek,
Mégsem tudnak eltemetni téged.
Bár nő köztünk a távolság,
De lelkünk otthona egy világ.
Mely ameddig fennmarad,
Nekünk biztos otthont ad.
Benne szemünk nem láthat,
Ám a gondolat végig áthat.
Kapocs lesz ez mindig köztünk,
Még ha messze is költöztünk.
S e gondolat hoz majd újra össze,
Amikor nem a testhez leszünk kötve.
Ahol kitárul előttünk minden,
Mi a földi világban nincsen.
Elmúlik ott az elmúlás,
S nem marad hátra más.
Mint felismerni a teljes képet,
Hogy sosem veszítettelek téged.
Csak a szemem elől tűntél el,
De követlek majd a lelkemmel.
Amikor levetem az anyagi palástot,
Hátra hagyom én is e látszat világot.
Az emlékeimet kapom örökbe,
S értelmet nyer végre az örökre.
Reményik Sándor: Viszontlátásra
Viszontlátásra, - mondom és megyek.
Robognak vonatok és életek –
Bennem legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.
Viszontlátásra: mondom mégis, mégis,
Viszontlátásra – holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor – hát majd azután.
És ha aztán sem – talán egy év múlva
S ha még akkor sem – hát ezer év múlva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán –
„Vidám viszontlátásra” mégis, mégis!
Reményik Sándor: Végrendelet
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.
Az élet olyan, mint a szél.
A test nem érez, nem beszél,
az élet nélkül meg se moccan.
De hova megy az élet onnan?
Az emberek több mindent vélnek
arról, hogy hova megy az élet.
Azt, hogy egy másik testbe bújva
egy új lényként születik újra.
Vagy hogy elmegy egy másik helyre,
mi nagyon szép és nagyon helyre,
hol csupa vidám dolog várja:
az úgynevezett mennyországba.
Vagy hogy a földbe megy esetleg,
miután elhagyta a testet,
és magából valamit átad
a virágoknak és a fáknak.
Vagy hogy miután elmegy,
ott van az élet fönt a csillagokban,
s mint csillogó kis égi láng
a csillagokból néz miránk.
Vagy hogy pici ott marad benn
az életből az emberekben.
Mert az élet hiába ment el,
emlékszik rá a többi ember,
az életből egy kis darab
szívükbe zárva ott marad.
Henry Scott: A szomszéd szoba
A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog…
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám – emlegesd fel
a nevem nap, mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok
a közeledben – egészen közel. Nincs semmi baj.