Mindenütt ez ömlik ránk ragacsos masszaként, ha bármilyen kritikusabb élet-esemény történik velünk: „fogadd el.... engedd el... lépj túl rajta... blablablaaa...”, amit az elméddel felfogsz ugyan és olykor még szíveddel is sikerül összekapcsolódva megélni ennek mikro-pillanatait, közben meg befeszülsz, egyre jobban betekeredsz a saját fájdalmaid dróthálójába és még bünteted is magad, amiért nem sikerül kiszabadulnod onnan. Rád zúdul az önmarcangoló lavina, hogy „naa szééép... ismét visszacsúsztam, már megint az elme hatalma és a fájdalmak vették át a szív tiszta hangja felett az irányítást”. Aztán tovább igyekszel, beletolsz némi erőfeszítést is, de valahogy mégsem sikerül tartósabban egy tisztább, felhangoltabb rezgésben tartani magadat. Nem veszed észre, hogy akarással erőlködsz, hogy mindezt elérd. Így persze fáradsz, húzod az irdatlan hosszú félelem-fájdalom sleppjeidet magad után s nem tudsz igazán örülni semminek, mert minden szín, hang, íz és illat megfakulva, fanyar tompaságával vesz körbe. Magam is így tettem. Sokáig. Vissza-visszaesve. Saját libikókámba görcsösen kapaszkodva. Mígnem aztán ráébredtem a lényegre, a Magommal való kapcsolat fontosságára...”
„...bárhová pislantok, mindenütt azzal szembesülök, hogy bizony elképesztő sokan dagonyáznak a posványba süllyedt kapcsolataikban, vagy éppen mérgező és eltolódott dinamikájúban himbálóznak. Viszont az emberek kicsiny hányada meri mindezt maga előtt is felvállalni és még ennél is kevesebben vannak, akik nyíltan merik saját megjárt útjukat példaként, ébresztő célzattal egy nyilvánosabb térbe kivinni, akár könyv, akár hanganyag formában.
Ám ha lebeszélem magam a könyv közzétételéről, mondván „ó már mennyien írtak effélékről s nálamnál nevesebb szakemberek”, akkor azt a tényt hagyom figyelmen kívül, hogy valójában mindenkit más és más módon lehet megszólítani, mindenkinek más a befogadó kódja, így ha csupán néhány ember lesz, akit az én merengéseim érintenek meg és indítanak el a saját felismerései felé, már akkor nem volt hiábavaló a megírása.
(...)
A hátam mögött hagyott éveimben megélt saját belső élményeim olykor lélekszilánkos töredékei talán ráláttatnak másokat is arra, hogy miként válhatunk elfogadóbbá a saját valódi érzelmeinkkel szemben, bármilyen szégyellni valók, szokatlanok, elítélendők is legyenek.
Tudom a legtöbben rendületlenül keresik a miértekre a válaszaikat és még nem jöttek rá miként is lehet kibogozni azt a fajta érzelmi gombolyagot, amit egy élet-válság, krízis megtapasztalása okoz. (Ami igazából nem is élet válságot, hanem szemléletváltást jelent).
Azzal is tisztában vagyok, hogy kevesen vannak, akik az érintettségük által hitelesen és bátran mernek beszélni a megéléseikről. Nos, velem a „sors” különös tréfát űzött, amit mára már pozitív és előre lendítő folyamat mivoltjaként konstatálok. Mivel papírforma szerint magam is párkapcsolati „kóccs” vagyok, ez volt a legnagyobb tanításom és „tesztem” is az élettől, pontosabban MAGomtól magamnak.
Saját örvényem közepette került látóterembe ösztönösen is az írás, mint önterápiás technika, ami valójában az egyik legkiválóbb módja annak, hogy az ember a saját léleksebeit gyógyítgassa. Amikor kiírtam magamból a fáj- DALomat, egyrészt könnyítettem a lelkemen, másrészt tudtam, hogy ez másoknak, akik majd olvassák és hasonló megéléseik vannak, talán támpont lehet. Eleinte az örvényem epicentrumában pörögve, önmagamat nem valóságosan érzékelve azt gondoltam, hogy mi van, ha ezáltal hiteltelennek fogok tűnni. Aztán ahogy egyre inkább munkáztam önMAGamon, úgy vált egyre világosabbá a tény, hogy pontosan a saját megélt átégetődéseim és felvállalásom által lehetek igazán hiteles önmagam és mások számára is.
(…)
Olyan mélységekbe merültem, amit inkább kikerülni igyekszünk. Ám ponthogy ez a mélységbe merülés járult hozzá életem további alakulásához és belső MAGomhoz való kapcsolódásomhoz. No persze, természetesen nem az elején történt meg mindez, hanem a folyamat során, ami azóta is tart. Nincs olyan, hogy vége. Nyilván lehetséges mindent ignorálva a szőnyeg alá söpörni, ahogy teszik ezt sokan. No de vajon sikerül-e akkor felébredni a káprázat világunkból? Szerintem nem.
Azzal is tisztában vagyok már, hogy csak egy bizonyos idő után tudunk jóval MAGOSabb perspektívából rálátni az összefüggésekre, a miértekre, miután kellő megértéshez juttatjuk magunkat. Így sikerülhet aztán a megértések által önmagunkat a hajunknál fogva kihúzni abból a mocsárból, amibe elsüllyedni készülünk, pontosabban szólva az önkínzás, tagadás, elfojtás, hárítás, meg nem történtté tevés és szenvedés mocsarából. Pedig a szenvedés, fájdalom, csalódás nem a tanítás része, ám vannak szakaszok, amikor bizony elkerülhetetlen, mert ez lök tovább, de egy bizonyos idő után egyáltalán nem szükséges. Mindez csak a bennünk lévő sebeink segélykiáltása. Ám ha hiszünk benne, hogy megérdemeljük a MAG(v)as, MAGOS minőségű kapcsolatokat, pusztán azért, mert létezünk, akkor olyanokká válhatunk, akik önmagukban teljesek, önértékelésük EGÉSZsÉGes. Megérdemelve mindazt a csodát, amiben sokáig nem hittünk, s rálátva arra is, hogy az a bizonyos magvas kapcsolat valójában OTT VAN bennünk, csak elsősorban saját MAGunkkal kellene kialakítanunk.
Hát ezt tanította számomra az utóbbi pár év „felfordulása”.