Ha visszapislantok elmúlt évemre, sokáig küzdelemnek éltem meg bizonyos dolgokat. Ma már tudom, hogy nem az volt, hanem a legmélyebb mélységek és legnagyobb magaslatok bebarangolása. Az élet örömeiért, az örömben megélt pillanatok felfedezéséért jártam be ezt az utat, valóságosan és szimbolikusan is barangolva Jánka hegyen át Alsóerdőig. Ahhoz, hogy eljuttassam magam az örömlétig, ezek a bandikolások is kellettek, ahol csak maga-magammal voltam, egyes egyedül. Sokszor. Napi szinten. No ez az, ami szerintem sokaknak testidegen. Néhány séta oké, na de tartósan magunkkal bandikolni s közben merengeni, befelé haladni, na azt neeem. Bámulatosan szépséges környezetben tehettem meg mindezt és a Hosszújánka utca fel-le hullámzása tökéletesen passzolt az akkori életszakaszom megéléseihez. Hegymenetben fel a kiskápolnás Golgotáig, majd laza iramban lefelé.
Gyakran mosolyogtam mennyire szürreálisnak tekinthető, hogy épp ezt a vidéket választottam magamnak a „veszteségeimből”, való kigyógyulásra, a válás utáni sebek begyógyítására. Túráim elején még mindezt harcnak, küzdelemnek éltem meg, mindenáron kigyalogolni magamból a tengernyi fájást, dühöt, elfojtott dolgokat. Háborgott a belsőm, telve volt csalódottsággal, frusztrált dühvel, méltatlankodással, becsapottsággal, kifosztottsággal, elárulásssal, értékcsökkentség érzettel. Ezek a megéléseim, ha egyik oldalról szemlélem teljesen természetesek voltak. Persze akkor még azt sem láttam, hogy ezek mind parazita érzetek voltak, amik szépen bebugyolálták a fájdalom-testemet és a gyökérgóc nyavalyámat, elfedve előlem is a lényeget, vagyis a FÉLelmet. Félelmet magamtól, a szembenézéseimtől, az egyedülléttől, a saját felelősségemtől. Halkan megsúgom, mindenkinek ez a legnagyobb nyavalyája, vagyis a FÉL-elem. Neked is kedves Olvasó, akár tagadod, akár nem. Csak olyan kényelmes mindezt elbújtatni egyes parazita érzetek mögé.
Aztán... szép lassan, mint egy áramló lassú folyó, ezeket a parazita érzeteket fejtegettem le magamról, hogy szembe nézhessek a legmélyebben lapuló dolgokkal is. Egyre inkább az lebegett a szemeim előtt, hogy összegezni tudjam a hátam mögött hagyott út tapasztalásait, amelyek által egy újabb fejezetet nyithatok életem könyvébe. Mostanra már képes vagyok vállon veregetni magam, hiszen volt merszem megélni egyfajta visszavonult remete létet, elvonulást. Konkrétan ajándékba adtam magamnak tizenegy hónapot a belső önmunkára.
Őszintén szólva, receptre írnám fel mindenkinek, akit egy komolyabb élet-válság ér, hogy egy letisztultabb szemlélethez legyen képes önmagát eljuttatni. Tudni kell, hogy ezt nem lehetséges afféle hétvégékre meghirdetett divatosan hangzó, gyorstalpalós spiri-buli elvonulásokon megélni. No meg aztán Indiáig sem szükséges elmenni, hogy csill-spiri elvonulásokba merüljön valaki egy idegen ország csill-spiri szakemberei által felkínált ál-önmagadhoz jutást kecsegtetően, ahogy mostanság oly divatos. Én is elmehetettem volna hazai vizeken csill-programokkal meghirdetett egy hetes elvonulásra, vagy épp El Caminóra pár hónapra, ám helyette megadtam magamnak életemben először azt a figyelmet, azt a mélységi odafordulást, amit addig sosem. Ez volt az ÉN EL CAMINOm!
(…)
Nyilván én csak a saját megéléseimről tudok beszámolni, így az enyém is egy a sok közül és nem is válik be mindenkinél. A saját valódi belső utamat egy életválságnak is hívható krízis által kezdtem meg, ami egy olyan áTfordulás volt az életemben, amiben az életem addigi szereplőit és helyszíneit magam mögött hagytam (néhányat átmenetileg, sokakat véglegesen) és ténylegesen, - vagyis nem csak hangzatos módon! - nekiláttam a saját trutyim kilapátolásának.
Igen, jól olvasod, a korábbi életutamban szereplő dolgokat, helyeket és bizony embereket is magam mögött hagytam. Ám legfőbb önmelóm a régi működési mintáim aprólékos áthuzalozása volt. (És még bőven akad mit kicserélni!) Igazándiból ez volt az ajándéka ennek a folyamatnak. Mert amíg ezt nem szedem miszlingbe, addig tényleg képtelenség átfordulni, átkattanni.
Kivülről szemlélve bizonyára néhányan egy szétcsúszott, elcseszett életnek látták az utamat, sőt tudom, hogy kudarcnak is cimkézték páran. No persze...ugyebár „a mások élete” mindig érdekesebb, mint a sajátunkéba merülve lapátolni. Ez is egyfajta projektált szokás, hiszen addig sem kell a magaméra ránézni, amíg a másikéval foglalkozhatom.
(...)
Nyilvánvaló, hogy az úgynevezett „ mások életébe okosakat megmondó” emberek szemszögéből nézve - (benne van a szóban: szem- szög, tehát csakis egyetlen behatárolt szögben képesek nézegetni ) - érthető a rólam felállított megállapítás, hiszen olyan dolgoktól váltam meg szinte egyik napról a másikra, amibe a legtöbben görcsösen kapaszkodnak egész életük során, mint például ház, anyagiak, megszokott munka, megszokott közösségek, emberi kapcsolatok, egykori saját erőmből és hitemből felépített Lélekgyurma műhelyem. Csak az IGAZ dolgok és szívtérből élő Emberek maradtak meg továbbra az életemben, távolságtól függetlenül. Olyanok, akik értve éreznek és érezve értenek. Minden, aminek lejárt az ideje, legyen az ember, tárgy vagy helyszín... husss... elillantak, szétporladtak, jelentőségüket veszítették. Hatalmas teszt volt ez abból a szempontból is, hogy rálássak kik azok, akik őszinte és tiszta kapcsolódással voltak és maradtak felém továbbra is és kik azok, akik csupán az érdekek mentén kapcsolódtak hozzám.
Ami megmaradt és amiket magammal vittem az újnak is hívható életembe, azok csupán az addigi emlékeim, élményeim voltak, a szívszorongatóak éppúgy, mint a szívmelengetőek. Valóban baromi nagy teszt volt az élettől (persze magamtól magamnak!), miként tudom elengedni kötődéseimet helyhez, emberekhez, tárgyakhoz, kedves és kevésbé kedves dolgokhoz. Ilyen élethelyzeteknél csak állsz és nézed életed addigi megszokott menetrendjét, ami mostantól fenekestől felfordul, kifordul. Pontosabban: átfordul, átalakul, hogy teljessé válhasson.
Persze ezeket a krízisnek hívható időszakban a legkevésbé látják jóra fordulásnak, vagy teljessé átalakulásnak. Elárulom, sokáig én sem a fullcsupajót láttam benne. Ezért is rettegnek az ilyenfajta időszakoktól az emberek.
Én is féltem... naná, hogy féltem tőle, ámde ott cirkulált bennem az a zsigeri érzet is, ami átlendített és azt zsizsegte bennem, hogy minden ÉRTEM van, hisz pontosan azért történik velem mindez, mert ezt ÉN MAGAM szerettem volna megélni ÍGY. EZ AZ ÉN SORSOM ÚTJA, az én erőpróbám. Amit én magam választottam, akár elhisszük, akár nem. Rendet kellett tegyek magamban a karma és karmikusan elrendeltetett sors - fogalom zűrzavarában is, amit szintén alaposan összekutyultak a nagy spirimasszában.
Azt látom, hogy a legtöbben szépen önigazolgatjuk magunkat és elbújunk e „megnyugtató” kijelentések mögé, mint például „biztosan előző életemben ilyen meg olyan dolgokat csináltam és emiatt a mostaniban vezeklek...ezt és ezt kell törlesztenem... stb... stb...”. Így aztán csakugyan csökkentett felelősség vállalással állunk hozzá a jelen életünkben megjelenő helyzetekhez. Én magam úgy vagyok ezzel, hogy valóban van egy magunk által választott sorsutunk, amit tetszik, nem tetszik, be kell járjunk. (Elhihetitek, nekem se mindig tetszik az út egy-egy szakasza és megélése sem.) Az a bizonyos hogyan járom be már rajtunk múlik és az is, amit közben megélünk. De ezen a téren óriási káosz van a fejekben, ezt tapasztalom lépten-nyomon a naaaagy útkeresőknél.
Szóval miután végig listáztam életem földi „szerzeményeit”, felültem a barátnőm által vezett kamionra- igen, jól hallod, egy Nő által vezetett kamionra!- és átrobogtam kevés kis földi csomagommal egy másik lakóhelyre, mondhatni egy MÁSik életSÍKra. Jöttek ám dögivel az okosok által klisészerűen puffogtatott pusmorgások: „óóó..hát magad elől nem menekülhetsz, akárhová is mész...”...meg effélék. Ám azt egyik sem tudta és nem is akarta meghallani, hogy én egészen más motiváltságból keltem útra: visszatalálni eredeti ÖnMAGomhoz. Ahhoz a valakihez, akire ideje emlékeznem VALÓJÁBAN KI is ő. Aki még azelőtt voltam, mielőtt megtanultam nem az lenni, aki vagyok. Hiszen okkal vagyok itt. Hatalmas különbség van a menekülés és az önmagadhoz visszatalálás között! Csak mivel a legtöbben a menekülést szokták választani, nekik nehéz meglátni benne az újjászülés lehetőségét.
Egyetlen mondat harsogott utazás közben a fülemben: NEKEM AZTÁN NYOLC, hogy ki mit gondol rólam, nevezhetnek akár félnótásnak, bolondnak, megzakkantnak e lépésemért, mint ahogy tették sokan. Kaptam is sok nyílt, vagy másodkézből visszahallott megjegyzéseket: „... na de ennyi idősen egy ilyen döntééés, amikor itt vannak azok a szép kis unokáááák... ki látott még ilyet... micsoda önzőség... nemhogy segítene a lányainak, idős szüleinek... ráadásul azt a sok kis lélekgyurmás gyerkőcöt is lepasszolta, amikor mindegyik számított rá és milyen nagy kapaszkodó volt nekik az a műhely... erre ő... nahááát... bezárta az ajtót és lepattant... hogy tehetett ilyet??... cserben hagyott mindenkit... bizonyára megbolondult !!?”
Ám eldöntöttem, hogy számomra végre valahára ÉN MAGAM leszek a legfontosabb. Épp ideje, hogy ezt is megtegyem önmagamért. S ponthogy NEM EZ az önzés, ahogy sok esetben torzan sajnos ennek cimkésítik az önmaguktól még nagyon messze lévő emberek tömegei.
Hiszen addigi utam során a legfontosabb embert bizony valóban cserben hagytam: ÖNMAGAMAT, s itt az idő, hogy mindezt pótoljam. Innentől pedig már csak azt nézem, hogy KI AZ, AKI mondja felém a tutit és nem azt, hogy mit. Az, aki mondja, vajon tett-e valódi lépést önmagáért és az anyagi csill-életén kívül tud-e bármi IGAZ értéket mutatni magából vagy csak harsogja, szajkózza a kliséket bazinagyokosan?
Régóta tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb embernek az a megzakkanás, ha valaki tovább lép, elkezdi feltárni emlékezetét s ezáltal tágul, így már természetszerű, hogy nem akar megrekedni, vagy lesüllyedni alacsonyabb minőségekre. Mert már nem is tudna. Hiszen egy MAGvasabb lélekminőséggel létezve nem is lehet alantasabb „szinteken” JÓL működni, ugyanis, ha az alantassal nem kompatibilis a minőségünk, akkor óhatatlanul kidob minket az a közeg, mert egyik számára sem lesz benne örömlét.
Szóval NEKEM AZTÁN NYOLC, ki mit lát és mit pusmorog a lépéseimről, mert AZ NEM rólam, hanem csakis róla szól.